pár kép

a santiagói lakótársammal, ágival és asiaval

a fiúk (lengyel, orosz, marokkói és chilei)

bartekkel vicceskedünk

asiaval
tehénkékkel a csúcson
emilivel, az egyik brazil lánnyal

voltam, vagyok, leszek

vagyok

Ezt a címet adtam a képnek, amikor méreteztem, pakolásztam a gépemen.

Mert ennyi a kép, én vagyok és a víz, a végtelen víz. Csak mi ketten. Mögöttem, mellettem vannak még emberek, de csak mi ketten létezünk. A víz és én. És ez jó érzés.

Galíciában boldog voltam, elégedett. Talán itt voltam a legnyugodtabb, ezen a képen, egy kis sziklán ülve. Leültem és csak néztem előre. Néztem ki a fejemből. Nem voltak gondolataim. Csak a nyugodtság volt velem.

Jó volt.

És jó még mindig, mert fel tudom idézni az érzést. Bárhol bármikor. Csak behunyom a szemem és odarepítem magam és jó. Ennyi.

Peti annak idején még utazásom előtt azt mondta, hogy Santiago majd megváltoztat. Igaza volt. De annyival pontosítanék, hogy nem csupán Santiago, hanem Galícia változtatja meg azt, aki hagyja. És én hagytam.

Pár hét múlva folytatódik az egyetemi hacacáré, majd meglátjuk, hogy ez a világbéke hangulat meddig tart ki.

ITT

Hazaértem!
Egyben, sok-sok csomaggal, nagyon fáradtan, de hazaértem. Ildi kijött elém hálistennek (különben nem tudom, hogy tudtam volna bevánszorogni a városba).
Szóval vége a dalnak, mostmár tényleg.
Köszönöm az olvasóimnak, hogy olvastak, hogy megoszthattam velük ezt a csodás hónapot.
Valószínűleg még pár bejegyzést meg fog élni a blog (az éjjel, a madridi reptéren irogattam, és majd azt talán publikálom). Aztán vissztérek a normál kerékvágásba.
Csók
H

nem sok

na ma indulok hazafelé